Magamról



Marosfalvi Imre vagyok, 1957-ben születtem Budapesten.
Az „Enrico” művésznevet 50 éves koromban vettem fel, spirituális energetikai okokból.

Zenei tanulmányaimat 4 éves koromban kezdtem, saját belső megnyilvánulásként, már akkor „hegedülni akartam...”, első lépésként szolfézsra jártam. Öt éves korom óta már hegedültem is, egy Zeneoktatói munkaközösséghez vittek el a szüleim. Nem sok mindenre emlékszem abból az időszakból, talán leginkább a hegedű, és a gyanta illata idéződik fel bennem.

Ének-zenei általános iskolába jártam, híres énektanárok munkája a mai napig érzékeny és minőségi kapcsolatot jelent számomra a belső zenei hallásvilágommal. A kor csodája volt a Bartalus Ilona által vezetett „Gyere pajtás énekelni...” TV-adás sorozat, amelyekben én is részt vehettem. Minden nap volt énekóránk, és fokozatosan érlelődött meg bennem a zenei pálya fogalma, kérdés sem fért hozzá, hogy zenész leszek. A hegedülésen kívül több más hangszeres játék is érdekelt, és ismerkedtem a zeneszerzéssel is.

A budapesti Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában, a konziban érettségiztem 1975-ben, és felvettek a Liszt Ferenc Zeneművészeti főiskola ZTI tagozatára hegedű szakra, ahol kitüntetéssel végeztem. A főiskolán karvezetést is tanultam.

Egész életemet áthatja a zene. Igazi „felébredt tudásokat” azonban a diploma utáni években szereztem, aminek folyamata a mai napig is tart. Kezdetben – gyerekkoromban és ifjú koromban - célként jelent meg a hegedülés, majd mikor eljutottam bizonyos szintre, akkorra már eszközzé vált, és a zene lett a cél. Az utóbbi évtizedekben azonban már a zene is eszközként hangzik fel bennem, a Teremtő információk közvetítésének, átadásának alázattal való szolgálatában.

Harminc éven keresztül a zenetanításon keresztül, a tanítás közben tanultam meg hegedülni, zenélni, és közvetíteni. Valószínűleg „későn érő” vagyok. A zenepedagógiával való szoros kapcsolatom meghatározóvá vált azokban az évtizedekben. Több pedagógiai munkám is készült, és tizenöt éven át a ZTI hegedűtanári gyakorlatvezető tanára voltam, a zeneiskolában pedig tanszakvezető és öt korosztály ifjúsági zenekarainak karmestere. Azt a harminc évet számos zenekari verseny és külföldi út jellemezte. Majd fokozatosan fejlődtem tovább, és meggyőződtem arról, hogy az a belső hallás, ami folyamatosan szól bennem, zenét közvetít, állandóan jelen van, és életfeladatom, hogy ebből a zeneóceánból minél többet átadjak a hallgatók számára. Számomra a zene, a Teremtő nyelve. Azokat a zenéket nevezem én zenének, amelyekben ez a nyelv megnyilvánul. A felszínes, elsősorban hamis élvezeti cikké silányított „hangzás-paneleket” üresnek, semmitmondónak vélek.

Harminc éves koromra értem meg a szóló koncertezésre, a Magyar Rádióban voltak egy évtizeden át élő koncertjeim Bachtól Bartókig. Igazi erőpróba, olykor megpróbáltatás volt az élő adás az üres stúdióban, ahol nem volt hallgatóság. A megszokások és elvárások megfelelési kényszere igencsak afelé vezetett, hogy egyre inkább a zeneszerzők által korábban megírt zenék közben hallott plusz zenékre is figyeljek... és ekkor új időszak érkezett: a jelen zenéjének improvizációs előadásai, még a rádióban is volt egy-két ilyen élő adásom.

Érdekesnek most már csak utólag érzékelem, hogy a főiskola alatt és az azutáni években a szimfónikus zenekari tuttistából egyre inkább a fokozatosan kisebb zenei formációk ragadtak meg engem, mint pl. a kamarazenekar, a vonósnégyes, a trió, és a duó. Végezetül a manapság is teljesen egyedül játszom a fellépéseimen, a CD-imen pedig minden hangszeren, a kísérő hangzást is egymagam szólaltatom meg. Ám ezek a zenék már nem más szerzők kottahű interpretációja, hanem „egyenes közvetítés” az „Égi csatornáról”. A több mint 50 CD-m alapzenéjét változatlanul hagyva az újabb és újabb koncertjeimen mindig más és más szólót „rögtönöztetnek” velem a belső halláson keresztül jövő zenei információk. Előadás közben egy villanással előbb hallom meg a zenét, amelyet engedek a testemnek, a karjaimnak, és az ujjaimnak, hogy megszólaltassák, azaz: „Engedem, hogy a Teremtő alkosson bennem”, s csak hagyom, hogy az ujjaim kövessék ezt a belső hangzást, így adva tiszta, salakmentes, hiteles átadást. A „fordítás” mindenkinek a saját magánügye, onnan emeli a hallgatót, ahol éppen tart.

Az eltelt időszak alatt többen is próbáltak már csatlakozni hozzám különböző zenei együttes formájában, de ez – miután amit én hallok belül, azt a másik zenész nem hallja – nem járható út.

Közel hatvan éve hegedülök. Az a képesség nem mindenkinek, sőt nem minden zenésznek adatik meg, hogy a belső hang minőségileg a Teremtőtől érkező zene legyen. Ennek megfelelően teszem a dolgomat, és a sok nehézség, amelyet a kor társadalmi elvárásai és alacsony rezgésen élő embertársaim negatív hatásainak, ártó tevékenységeinek ellenére teszek, szelíd szándékkal vezetnek ezen a rögös úton.

A saját híremet-nevemet az ötödik dimenzióban jómagam már nem terjeszthetem, csupán arról adhatok információkat, amivel foglalkozom. A harmadik dimenzióban élők azonban – leginkább a  különböző szintű celebek - személyfüggő, tárgyfügő és eszmefüggő rendszerben élnek, és ez vezet számukra sokszor a csődhöz, a kiégéshez, melyet az egójuk vezérel csapdába csalva őket, és rengeteg felesleges szenvedést hoznak létre számukra.